Mikesy György tanítványai körében. Magyarországon az egyetlen, aki siketként vezetői állást tölt be Fotó: Burger Zsolt

A negyvenhat éves, kétdiplomás Mikesy György Vácott egy nagy múltú gyógypedagógiai intézményt vezet, Gödön pedig önkormányzati képviselő. Azért jelölték és szavaztak rá, mondják a helybéliek, mert gondolkodása egyenes, cselekedeteiben következetes. Közösségi és szociális kérdésekben különösen érzékeny. Elismeréssel szólnak arról is, ahogyan családja él. Három gyermekük közül kettő súlyos halláskárosodással született.
– Attól a perctől kezdve, hogy a fogyatékosságuk tényével szembesültünk, tudatosan törekedtünk arra, hogy gyermekeink egyenlő értékűek lehessenek halló társaikkal – mondja Mikesy Györgyné Bánvölgyi Ildikó. Szőke hajú, finom jelenség, foglalkozására nézve gyógypedagógus. Így – szerencse a bajban – az anyai szeretet párosulhatott a szakmai, logopédiai készségekkel, az átlagost jóval meghaladó türelemmel. A testvérek ma tizenhét, tizenhat, tizennégy évesek. Sportolnak, megvan a baráti körük, hobbijuk. A kislány, Csenge még nyolcadikba jár, a legidősebb fiú, Álmos közgazdasági pályára készül, öccse, Levente pedig állatorvos szeretne lenni. Hogy honnan mindehhez az erő? Jobban megértem, ha megismerem a férjét – köszön el tőlem a feleség.

Testtartás, tekintet, mimika
Néhány nappal később a munkahelyén keresem fel Mikesy Györgyöt. Tudom róla, hogy teológiai, majd gyógypedagógiai tanulmányai befejeztével az utóbbi területen kezdett el dolgozni. Ennek tizenhárom éve. Két esztendeje vezeti Vácott az intézményt, amelyet kétszáz évvel ezelőtt a halláskárosultak és siketek gondozására alapított Cházár András. Ez a tevékenység azóta változatlan. Ma óvoda, általános iskola, gyermek- és diákotthon, speciális szakiskola és szakmunkásképző található a régi falak között.
Mikesy György büszkén vezet végig az egykori püspöki palota folyosóján, mutatja az elődökről készült olajfestményeket. Megnyitja a kápolna ajtaját is, ahol régi könyvek, okiratok, fotográfiák idézik vissza a múltat. A lépcsőfordulóban három-négy éves forma kicsikbe botlunk, akik sorban kezet fognak velünk. Az egyik hálóteremben két nagyobb fiú szekrényt rendezget, felénk fordulnak, és kezdődik a beszélgetés. Artikulációval, kézjelekkel, csibészes mosollyal.
Az itt dolgozó hetven pedagógus és a többi alkalmazott célja, hogy a gondjaikra bízott százötvennégy gyermek és serdülő kifejezési készségét, hallását, szóbeli és jelbeszédét úgy fejlesszék, hogy képesek legyenek majd az önálló életre. Hasonló tradíciójú gyógypedagógiai intézmény mindössze négy van Európában. Magyarországon Mikesy György az egyetlen, aki siketként vezető állást tölt be. A Pest megyei önkormányzat több pályázó közül az ő személye mellett döntött. Nyilván nem véletlenül.
Interjú készül – némileg más módon, mint ahogyan megszoktam. A beszélgetés első pillanataiban, amint nézem, hallgatom, hogyan formálja a szavakat Mikesy György, nem tudom elképzelni, hogy nem hall engem. Feltehetően a hallókészülék is segíti, és a pontosabb megértés miatt olykor a tolmács összefoglalja az elmondottakat. A fogyatékosok jogairól és az esélyegyenlőségről szóló törvény szellemében a közintézményekben az ilyen jellegű segítség szükséges és természetes. Így sem a kontaktussal, sem a megértéssel nincs gondom. Noha a hangulat közvetlen, végig érezhető partnerem részéről az erős koncentrálás. Én is jobban meggondolom, mit és hogyan mondok. És ez egyáltalán nem válik hátrányomra.
– Mire figyel leginkább, amikor egy ismeretlennel találkozik?
– Az egész emberre. A testtartására, a mozdulatára, ahogyan kezet nyújt. A tekintetére, a mimikájára. Amit más észre sem vesz, az nekem esetleg értékes jelzés.
– Hogyan érteti meg, hogy önnel másképp kell kommunikálni, mint másokkal?
– A névjegykártyámon mindez röviden szerepel. Kapcsolatunk megteremtéséhez, a kölcsönös megértéshez alapvető, hogy felém forduljon, lassan és tisztán beszéljen, ne suttogjon. Ha ezt megteszi, megértem és válaszolok neki.
– Tekintettel vannak erre az emberek? Mondjuk egy vitában, vagy amikor a másik siet, kapkod?
– Ez kölcsönös erőfeszítést és empátiát feltételez. Úgy látom, egyre többen vannak, akik hajlanak rá.
– Azt mondják, hogy ön nagyon küzdőképes. Honnan ez a tulajdonsága?
– Értelmiségi családból származom, tízen voltunk testvérek. Édesapám egyetemi tanárként kereste a kenyerét, édesanyám pedig otthon gondoskodott rólunk. Kétszobás lakásban éltünk, anyagilag szűkösen, de igen nagy szeretetben. A testvéreim közül egyedül én vagyok fogyatékos, így ez a környezet jó felkészítő iskola volt számomra.
– Milyen volt a családban a helyzete? Kényeztették?
– A szüleim nem kivételeztek velem. Úgy gondolták, olyan vagyok, mint a többi gyerek, csak a kommunikációs képességem más. Viszont súlyt helyeztek az intelligenciám fejlesztésére. Nekem jó ideig fel sem tűnt, hogy siket vagyok. Természetesnek tartottam, hogy valamivel többet kell tennem, ha céljaimat el akarom érni.
– Sosem adódtak viták, feszültségek?
– De igen. Az ezzel járó tapasztalatokból viszont azt szűrtem le, hogy a konfliktusok az élet velejárói, és függetlenek az állapotomtól.

Leleplező énekóra
– Idegenek között hogyan boldogult?
– Magamra voltam utalva, hogy megértsem a többieket jelek, mimika és gesztikuláció által, mivel még nem voltam a hangos beszéd birtokában. A másik nagy támaszom az olvasás lett, amelyet mindennél jobban szerettem. A könyvek által megértettem a világban folyó eseményeket, azok mélységeit, az emberi kapcsolatok bonyolult rendszerét. Ráébredtem, hogy a világban jelen lévő sok probléma közül az enyém csak egy…
– Említette, hogy kisgyermekként a siketségét szinte természetes állapotként élte meg. Mikor vált tudatossá?
– Az első ministrálás alkalmával eszméltem rá, hogy nem tudok énekelni, nem értem az utasításokat, tehát mégis más vagyok, mint a többi. Ez a felismerés nem tört össze, hanem küzdésre ösztönzött. Elkezdtem tudatosan figyelni a társaimat, tanultam szájról olvasni. A plébános úr biztatott, hogy ne csak tátogjak, hanem nyugodtan kísérjem hanggal a többieket.
Hatéves, amikor orvosi tanácsra édesapja nem a siketek, hanem a nagyothallók iskolájába íratja. Noha felajánlották neki a kollégiumi elhelyezést, a kisfiú naponta ingázik Göd és Pest között – ez is édesapja döntése. Nem cél nélküli mindez – tudatosul benne később –, hiszen utazás közben megfigyelheti az emberi viselkedést, és megtanulhatja a nagyvárosi közlekedés szabályait.
– Mit hoztak a kamaszévek?
– Módszeresen készültem arra, mit jelent bizonyos helyzetekben egyedül lenni. Merész kirándulásokat tettem, olykor magamban, máskor kisebb társaságban. Barátkoztam halló társaimmal, sportoltam. A piarista gimnáziumban már tudatosan vállaltam fogyatékosságomat. Ám hiába volt a pap tanárok és osztálytársaim lojalitása, ők nem ismerték azokat a gyógypedagógiai fogásokat, amelyekkel jobban meg tudtuk volna érteni egymást. Ennek módját nekem kellett megtalálnom.
– Sosem érezte úgy, hogy elég, nem érdemes „kínlódni”?
– Éreztem olykor fizikai fáradtságot, de nem engedtem, hogy ez határozza meg a cselekvéseimet. Tudtam, hogy szükségem van a próbákra, mert így alakulhatnak ki azok a képességeim, amelyek segítenek leküzdeni az előttem álló akadályokat.
– Pedagógusként hogyan tudja átadni mindezt a tanítványainak?
– Optimizmusra és küzdőképességre nevelem őket, ahogyan a saját gyermekeimet is. Azt hangsúlyozom, hogy a fogyatékosság csak egyfajta állapot, amellyel járnak nehéz helyzetek, de ezek többsége megoldható.
– De vajon a többségi társadalomban, amelyhez felfogása szerint a kisebbségnek, tehát ebben az esetben a fogyatékos embernek alkalmazkodnia kell, értékelik, értik-e az említett szándékokat? Önt például sohasem sértették meg?
– Olykor azt hitték, nem értem, amit mondanak…
– Megfordult-e a fejében, hogy vezetőként hatványozottan kiszolgáltatott lehet?
– Végiggondoltam. Az emberek különbözőek, van, aki visszaél a helyzetemmel, a másik megpróbálja a javára fordítani, és vannak olyanok, akik segítenek. Inkább ezt tartom jellemzőnek.
– He netán megbántják, hogyan reagál rá?
– Nekem is igen toleránsnak kell lennem a környezetemhez, nem szabad általánosítanom. Ha pedig a félreértés a korlátozottságom miatt merül fel, újra és újra próbálkozom.
– Milyen ügyekben keresik meg a választói?
– Egy jellemző esetet említenék. Gödön hosszabb ideje vita tárgya egy Duna-parti ingatlan jövője. Értékes ingatlanról van szó. Néhány vállalkozó vízi vidámparkot szeretne ott létrehozni, de a lakosság jelentős részének más az elképzelése. Az a javaslatunk, hogy a területet közösségi célokra, közhasznú társasági formában kellene működtetni.

Hétköznapi ütközetek
– És ennek nem mindenki örül.
– De nem ám! Mivel a lakossági fórum hatására sokan odafigyeltek az ügyre, az értékesítést el kellett halasztani. Újabban megpróbálnak távol tartani a kényesebb témáktól. Sosem felejtem el, egy képviselőtársam figyelmeztetett: tudom-e, hogy darázsfészekbe nyúltam? Visszakérdeztem: és akkor mi van? Engem a polgárok választottak, nem ti...
– Ez szépen hangzik, de sajnos a világ másképp „működik”.
– Két éve tart a vita. Sok idő, energia ment el vele, de nem tartom haszontalannak. Bár az emberek nagyon leterheltek, fáradtak, de azért mióta ez a küzdelem tart, mégis változott valami. A hatására létrejött néhány környezetvédő klub, egyesület.
– Említette, hogy az önhöz hasonló emberek arra is odafigyelnek, amit mások észre sem vesznek. Előny vagy hátrány ez a közéleti tevékenységben?
– Lehetne előny is a hátrányos helyzetűek javára, ha jogos észrevételeinkre odafigyelnének. Nem értem, min múlott, hogy Gödön a megvalósulás előtt álló pedagógiai szakszolgálat alapító okiratából a fogyatékos gyermekeket egyszerűen kihagyták. Ez komoly jogsérelem, amelynek orvoslását eddig hiába kértem a képviselő-testületben. De mint mindig, türelmes és bizakodó vagyok ebben az esetben is.
Hogy érdemes-e bíznia, és hányan állnak mögötte, Mikesy György nem számolgatja. De a gödiek elmeséltek egy jellemző történetet. A képviselő-testület ülésén az ellenvéleményen lévők igyekeztek őt „lehetetlenné” tenni. Felszólalása alatt cseverésztek, zörögtek, megjegyzéseket tettek, mondhatni, jól szórakoztak. Csak arról feledkeztek el, hogy a helyi televízió mindezt élőben közvetíti. Sok néző visszatetszőnek találta a viselkedésüket. Nem is hagyták szó nélkül...